Feleségem, Kata is, és én is a Budai Baptista Gyülekezet tagjai voltunk gyermekkorunk óta. Én 17 évesen tértem meg. 1987-ben házasodtunk össze.

Látszólag minden szépen alakult az életünkben, bennem mégis elindult valamiféle belső harc, elégedetlenség önmagammal és a „hívőségemmel” szemben. Úgy éreztem, hogy az, ahogy hiszek, nem az igazi. A formális „kereszténységnek” nem láttam értelmét. Akkoriban került kezembe egy könyv (Rita és Denis Benett: A Szentlélek és te), ami elgondolkoztatott. Vagy megismerem az igazi erőt, a tüzet, amit Isten megígért, vagy az egész kereszténységemet alapjaiban veszítem el. Egyik éjjel a konyhában imádkozva betöltött az Úr az Ő szellemének teljességével, elárasztott az Ő szeretetével.

Az újjászületés is fontos lépés, de számomra valójában a Szent Szellem ereje hozott igazi váltást. Előtte csendes, visszafogott voltam, mások előtt, nyilvánosan nem imádkoztam (csak kényszerből), utána viszont tüzes lettem, igéket magyaráztam, megéltem dolgokat és alig vártam, hogy imára kerüljön sor. A gyülekezet irányában pedig bölcsességet kaptam az Úrtól, és a Róm 5:5 alapján - Isten szeretete a nekünk adott Szent Szellemen keresztül ki van öntve szívünkbe” - az isteni szeretetet engedtem magamban működni. Beláttam, hogy a mi igazságunkkal nem szabad embereket „fejbeverni”, ha én akarok valakit meggyújtani, csak megégetem. Körülöttem sokakat ez az isteni közelség a mély vallásosságból ragadott ki, és szemem láttára változott át az életük örömteli kereszténységgé. Feleségem egy évre rá élhette át ugyanezt.

91-ben érkezett el az idő, hogy lépjünk, és továbbiakban a Solymári Keresztény Közösségben szolgáljunk. Ekkor búcsúztunk el nagy szeretetben a gyülekezetünktől. Meggyőződésem, hogy soha nem szabad becsapott ajtóval távozni.

Közben egy Dél-Afrikába disszidált magyar házaspár, akik kint megtértek, azt vették az Úrtól, hogy jöjjenek haza és itt szolgáljanak. 1988-ban tértek haza és Solymáron apránként maguk köré gyűjtöttek 10-20 embert. Engem személyesen 91-től küldött oda az Úr segítőnek Haulik Tamás mellé.

1991-től vagyunk Solymáron tagok, de 99-ben Tamást egy hirtelen balesetben hazahívta az Úr. Ekkor presbitertársaimmal együtt azt vettük az Úrtól, hogy én vigyem tovább a pásztori szolgálatot. 2002-től csatlakoztunk az Agapé Gyülekezethez, két okból is. Jogilag is rendezni szerettük volna viszonyainkat, és szellemileg is úgy láttam, hogy meg kell keresnünk a helyünket a magyar Eklézsiában.

Sokáig nem született gyermekünk. Különösen az ötödik, hatodik gyermektelen év volt nagyon nyomasztó. Egy alkalommal egy közös imában átéltem egy olyan belső hitet, amikor bizonyossággal tudtam, hogy „már megvan”. Ezt követően az Úr dicsőségére négy gyermekünk született: Hanna, Kristóf, Petra és Réka.