idézőjel

Kopcsó Attila

1997-ben tértem meg 18 évesen. ’94-ben az egyik gyerekkori barátom, Rácz Csaba hívő lett, és elkezdett engem is „behálózni” a kereszténységbe. Én azonban makacsul ellenálltam, mivel elégedett voltam az életemmel.

13 éves koromban kezdtem el az akkori gondolkodásom szerinti „életet”: dohányozni, alkoholizálni, nőzni kezdtem. Igazi szenvedélyem a karate volt, amit kb. 7 évig űztem. 18 éves koromra már csak 3 övfokozat választott el a karate mester címtől, napi 2 doboz cigarettát szívtam el, kb. napi 8 üvegsör és 8 feles rum kellett a megfelelő hangulatszintem beállításához, barátnőimet hetente, havonta cseréltem. És közben hallgattam a barátom szenteskedését valami Jézusról, meg kegyelemről, meg arról hogy Isten szeret engem! Válaszom 3 éven keresztül nem változott: Elhiszem, hogy van Isten, de hagyjon békén engem, én is békén hagyom őt! Egyszer-egyszer elmentem vele a gyülekezetébe, hogy jót nevessek az odajárókon, és azért, hogy ne bántsam meg túlságosan, de nem tudott megragadni – teljesen.

A barátom valószínűleg rájött, hogy énnálam nem ér célt és nem leszek hívő akármilyen kitartóan próbálkozik. Egyszerűen túl racionális, túl okos(kodó) voltam ahhoz, hogy beadjam a derekamat, és túlságosan élveztem azt, ahogyan éltem. Kaptam tőle egy Bibliát – a mai napig megvan -, néhány bátorító sorral, és többé nem nyaggatott az ő Jézusával. Bizonyos idő eltelte után egy esete – fogalmam sincs, hogy miért – elővettem ezt a Bibliát és elkezdtem olvasni a Máté Evangéliumát. Ahogyan haladtam az olvasásban úgy telepedett rám egy gondolat: amit olvasok az igaz. Amikor a kereszthalálhoz értem, megértettem, hogy bajban vagyok, az életem nem jó irányba megy, és nem tudom megváltoztatni, helyrehozni a múltamat. Valami, vagy inkább valaki megérintett engem legbelül, úgy, ahogyan még soha senki nem érintett meg. Ott azon az estén megtörtem, összetörtem és semmi mást nem kívántam, mint Jézust.

Másnap örömmel újságoltam barátomnak a történteket, és közöltem vele, hogy meg akarok térni. Kb. este 9-10 óra lehetett. Ő felhívta – és ezzel együtt felébresztette – nagy örömmel a gyülekezet vezetőjét azzal, hogy a barátja meg akar térni. A gyülekezetvezető álmosan felvetette: „Nem ér rá holnapig?”. Bár majd szétszakított a vágy, hogy én is keresztény legyek, mégis megvártuk a másnapot, 1997. november 13-a csütörtököt. Ekkor átadtam az életemet az Úr Jézusnak.